Ez a blog első sorban azért jött létre, hogy túléljek. Másodsorban pedig azért, hogy sorstársakra találva segítséget nyújtsunk egymásnak.
Ma van 1 hete, hogy valami végérvényesen megváltozott. 5 várakozással teli év és 5 sikertelen lombik után egy rutin diagnosztikus laparoszkópos műtét után az ébredést követő órákban az orvosom közölte a szomorú tényt, hogy mindkét petevezetékem eltávolításra került. Vélhetően krónikus gyulladásban voltak, a befecskendezett folyadék egyáltalán nem ment át rajtuk, formájukat tekintve is megtekeredett állapotban voltak. Az ilyenkor “szokásos” eljárás, hogy a helyrehozhatatlanul zárt petevezetéke(ke)t eltávolítják, hogy a gyulladás megszűntével nagyobb esélye legyen a következő lombiknak. A petefészkek épek, a méhtükrözés során nem találtak problémát. 2 hét múlva lesz meg a szövettan eredménye.
Hát így állunk. Most, hogy az 5. sikertelen lombik (2016 tavasza) után megelégeltem ezt a hiábavaló, keserves hercehurcát és gőzerővel vetettem bele magam az alternatív megoldásokba (sport, diéta, akupunktúra), hogy egyszer csak spontán teherbe essek. De úgy tűnik a sors mégsem ezt az utat szánta nekem. Nehéz megbírkózni a tudattal, hogy már soha többé nem reménykedhetek egyetlen szerelmeskedésben, egyetlen spontán ciklusban sem, mert petevezetékek nélkül gyakorlatilag 0 % esélyem van teherbe esni. Megfosztva érzem magam. Közben pedig azt is értem, hogy ha valóban helyrehozhatatlanul teljesen zárt petevezetékeim voltak, nem romlottak az esélyeink. Így legalább nem ámítjuk magunk és nem várunk a spontán csodára. Tegnap éreztem az ovulációt, de minek! Azt hiszem, ezt hosszú idő lesz elfogadni.
December közepén jár le a 6 hetes regenerálódás a műtét után. Megbeszéltük, hogy januárban belevágunk a 6. lombikba, ha az orvosaim is jóváhagyják.
A nagy kérdést már feltettem magamnak, mire tanít ez a helyzet engem? De egyelőre, csak csalódott és szomorú vagyok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: